AKTUÁLIS

GONDOLKODÓ | MODELL PROGRAM | ÖNKÉNTES MUNKA | BESZÁMOLÓK |
ÁTMENETI SZÁLLÓ | BEFOGADÓ SZÁLLÁSHELY


Lápossy Attila: Az állam, mint szövetséges -alapjog
Halász Zsolt: Pénzügyi szolgáltatásokkal összefüggő problémák a hajléktalanság felé vezető úton
Juhász Zoltán: A bírósági végrehajtás rendszere a hajléktalanná válás megelőzése szempontjából és az ombudsmani gyakorlat tükrében
Besenyei György: Velük, vagy nélkülük...

Egyensúlyozva a remény és a reménytelenség között

Vissza a társadalomba a Sorsfordító Program új ösvényein

 

A Hajlék Nélküliek Jövőjéért Alapítvány fél éve működő Berlini úti átmeneti szállója teljesen más, mint amilyet a hajléktalan ellátásban járatlan ember magában elképzelhet. Leginkább egy kulturált egyetemi kollégiumhoz hasonlítható. Fehér falak, szerényen, de ízlésesen berendezett hálók, a pároknak külön intimszoba, hangulatos, kényelmes közösségi tér, könyvtár, jól felszerelt konyha, tisztán ragyogó fürdő- és mellékhelyiségek.

 

 

Tihanyi Dóri intézményvezető helyettes, aki az alapítvány és a szálló ügyeit intézi, arról mesél, hogy másfél éves kemény munka kellett ahhoz, hogy mindaz, amit látok, megvalósuljon. A korábbi raktárépületet és irodahelyiségeket 10 millió forintból újították fel, de sok időt vett igénybe a működési engedély beszerzése, a tűzvédelmi rendszer kiépítése, az akadálymentesítés és a bútorozás. Amit látok, az alig pár ember megfeszített és elkötelezett munkájának eredménye. Mindeközben – mondja – az üzleti szférával együttműködve, az Elefánt Parádé bevételéből, még egy 170 hajléktalan ember befogadására alkalmas másik szállót is felújítottak.  

 

 

 

Ez a Berlini úti azonban teljesen más koncepció alapján működik. Olyan embereket támogatnak, akik motiváltak arra, hogy kiverekedjék magukat a hajléktalan létből. Akik képesek voltak felmérni saját erőforrásaikat, és kifelé lépkednek, vagy olyanokat, akik próbálnak nem visszazuhanni a hajléktalan létbe. Képzettségüket tekintve a lakók 8 általánossal, érettségivel és szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkeznek. A hajléktalansághoz vezető utakat firtató kérdésemre Dóri az általánosan ismert okokat említi: munkanélküliség miatt felgyülemlett tartozás, amely elvitte az illető hajlékát, válás, amelynek következtében a férfiak otthagyják a lakást a feleségeknek és a gyerekeknek, alkoholizmus, játékszenvedély és más betegségek. De vannak sajnálatosan determinált életutak, mint például az állami gondozottaké, akiknek egyedül kell átegyensúlyozni magukat az életen, de nehéz helyzetben vannak a bántalmazott nők vagy a börtönviselt emberek is. Általánosságban elmondható, hogy vannak, akik a szégyen miatt nem keresik a családjukat, másoknak pedig nincs kit keresni.

 

A szállóra bizonyos kiválasztási folyamat során kerülnek be a hajléktalan emberek, olyanok, akiknek a társadalomba való visszatérésére esély van. Jelenleg 26 férfi és 8 nő lakik, 2-5 ágyas szobákban. Ágyneműt, zárható szekrényt, értékmegőrzést biztosítanak számukra. Az önellátáshoz tisztálkodási, mosási, főzési lehetőség adott. Egyedülálló szolgáltatásként az itt élő pároknak két intimszobát alakítottak ki a privát együttléthez, amelyek használatát az érintettek beosztják egymás között. Öt szociális munkás, egy pszichológus és családterapeuta dolgozik az intézményben, s emellett a mindennapos orvosi ellátás is biztosított. A munkatársak segítik a lakók ügyintézését, álláskeresését, szóval mindenki problémájával egyénileg foglalkoznak, és napi 24 órás ügyeletet tartanak.

 

Az átmeneti szálló nyugodt hely, azok számára, akik dolgoznak, s akik elfogadják a segítséget. Házirend van, amit mindenkinek be kell tartania, havonta pedig lakógyűlést rendeznek, ahol a szakemberek és a lakók minden problémát megbeszélnek.  Persze az élet időnként átírja a papírformát és a házirendet, amely szakmai és emberi kihívás elé állítja az alapítvány munkatársait, de Dóri szerint ez is a hivatásuk része. A lakók számára az első hónap ingyenes, ezt követően havi húszezer forintot kell fizetniük a lakhatásért. Fontos, hogy előtakarékoskodjanak, hiszen ez lesz az alapja az önálló életvitelüknek. Az egyhónapos próbaidőt követően a lakó és az alapítvány egy évre szóló ellátási szerződést köt, mely szükség esetén meghosszabbítható. Célunk, hogy az általunk biztosított feltételek segítségével a hajléktalan ember képes legyen ismét megvetni a lábát, és visszatérni a normál társadalmi életbe.

 

Mindezt hallva, látva különösen érdekelt, hogy mit gondolnak a szállóról és a módszerről a lakók, egyáltalán, kik ők, mit éreznek, hogyan élik meg, látják, értik saját helyzetüket. A találkozásra néhány nap múlva került sor, de arra is kíváncsi voltam, milyennek tartja az új módszert egy ott dolgozó, tapasztalt szociális munkás.

 

 

Szilasi Lívia, szakmai csoportvezető kedves, határozott, céltudatos fiatal nő. A Hajlék Nélküliek Jövőjéért Alapítvánnyal 2007-ben, a Sorsfordító Programban került kapcsolatba. Egy olyan család mentoraként pályázott az alapítványhoz, ahol az anya egyedül nevelte a gyermekeit, és már nem tudta fizetni az albérletet. Lívia és az alapítvány segítségével sikerült úrrá lennie a nehéz helyzeten, olyannyira, hogy egy idő után már nyaralni is el tudta vinni a gyermekeit.

Lívia korábbi munkahelyén komplex feladatot látott el, utcán élőkkel dolgozott 5 évig. Ezt követően a Hajlék Nélküliek Jövőjéért Alapítvány felkérte, hogy dolgozzon velük egy pályázaton, és később az átmeneti szállón. Azt mondja, szereti ezt a munkát, mert teljesen új az a szellemiség, ami a szakmai programot, és a szálló működését jellemzi. Nagyon erős a terápiás vonal, és a szándék, hogy egyénileg foglalkozzanak a kliensekkel.

Lívia azt mondja, hogy ez egy olyan szálló, ahonnan csak egy lépés választja el a lakókat attól, hogy albérletük, munkájuk, önálló életük legyen. Szóval a rehabilitáció és az albérlet között félúton egy olyan biztonsági háttér, szociális háló ez, ahová a lakók hazajöhetnek, ahol erőt gyűjthetnek, biztonságban lehetnek, mi több, ahol helyreállhat az önbecsülésük, az önértékelésük, s ahonnan újra elindulhatnak. Ez az, amit az alapítvány ügyvezetője, Besenyei György megálmodott és megvalósított, s amely munkában Lívia nagy örömmel vesz részt. A hajléktalanok vékony rétegéről van szó, akiken még lehet segíteni, akik képesek arra, hogy talpra álljanak. Ez egyedülálló feladat és cél. Sajnos a többség megreked a pszichiátriai és szociális ellátórendszerben. Vannak szervezetek, amelyek ez utóbbi réteg életben maradásáért küzd, azaz, hogy ne haljanak éhen, ne fagyjanak meg. Talán azok, akik nem járatosak ezen a területen, nem tudják, hogy utcai gondozó szolgálatok szépen kiépültek, így minden hajléktalan emberrel tartja valaki a kapcsolatot. Név szerint ismerik a klienseket, és foglalkoznak velük, de a legtöbbjüket szinte lehetetlen visszahozni a normál életbe.

 

Nálunk egy szociális munkás kevesebb klienssel foglalkozik, mint az általános hajléktalan ellátásban dolgozók – mondja Lívia - de más is a célunk. Klienseink átlag életkora 35-40 év, van munkájuk, de nincs fedél a fejük felett. Sokféle élettörténet van, de a vége mindegyiknek az, hogy olyan helyzetben találták magukat, amelyet önerőből, önállóan nem tudnak megoldani. A lakók célja elsősorban munka, pénz és albérlet megszerzése, amelyben segítség lehet még valamilyen örökséghez jutás is. Megtanítjuk őket takarékoskodni, konkrétan a bevétel és a kiadás figyelembe vételével gondolkodni arról, hogy hogyan lehetséges egy év alatt 60-80 ezer forintot megtakarítani, ami elegendő összeg ahhoz, hogy letegyék a kauciót az albérletre. Nem szívesen bérelnek szobát, hiszen mint mindenkinek, nekik is fontos, hogy legyen privát szférájuk. Az emberi kapcsolatok alakulásában is vannak kedvező fordulatok. Van olyan nő lakónk, aki itt találta meg a párját, s benne a biztonságot, és együtt képesek lesznek az önálló életre. Egyéni cselekvési tervet készítünk számukra, amelyben a legfontosabb, hogy mindegyiküknek legyen munkája, függetlenül attól, hogy párban élnek vagy sem. Fontos, hogy a megtakarított pénzükhöz ne nyúljanak, hiszen ez az ő érdeküket szolgálja. Ezeket a feltételeket a lakók beköltözéskor vállalják.

 

Katival és Zolival, a két szállólakóval, a Líviával való beszélgetésünk után találkoztam. Kati középkorú nő, valószínűleg fiatalabb, mint amennyinek gondolnánk. Arcán sorsának és hányatott életének lenyomata. Szolgálatkész, ápolt, kedvesen, de némi szorongással tekint rám. Azért úgy érzem, örül a rá irányuló figyelemnek. Zoli ragyogó kék szemű, szőke hajú fiú, arcán mosoly és lelkesedés. Azt hiszem, szeret szerepelni, vágyik a társaságra, az emberi kapcsolatokra.

 

Kati fodrász volt, azonban vegyszerallergiája miatt ott kellett hagynia a szakmáját. Aztán elvált és fedél nélkül maradt. Munkásszállón lakott, a Korányi kórházból ment munkanélküli segélyre. Szerencsére párjára talált és most mindketten az átmeneti szállón élnek. A Pilisi Parkerdő Gazdaság pesti oldalon lévő erdeiben végeznek közhasznú munkát. Fejenként 47 ezer forintból élnek, fizetik az átmenetin szállón lakás díját. Kati minden nap főz, próbálja beosztani a pénzt. Egyszer elkapták a BKV ellenőrök és megbüntették 16 ezer forintra, s odalett az arra a hónapra élelemre szánt pénz. De hát valahogyan el kell jutni a munkahelyre, akkor is, ha nincs pénz a jegyre – mondja tanácstalanul.   Dicséri az átmeneti szállót, azt mondja kellemes, kulturált, össze sem lehet hasonlítani más szállókkal, amelyeket már kénytelen volt megjárni. Az életük kizárólag a munkahelyen és a szállón telik, többre, másra nem is gondolhatnak. Pedig nem mindegy, hogy hogyan éljük le az életet – jegyzi meg Kati, nem kis keserűséggel a hangjában. Azért mégis örül, hiszen felcsillant a remény, hogy ha kis lépésekkel is, de van lehetőség előbbre jutni. Ha minden igaz, a Pilisi Parkerdő Gazdaság a közmunka leteltével állományba veszi őket, s akkor akár minimálbért is kereshetnek, és talán új életet kezdhetnek.

 

Zoli huszonéves, érettségizett fiatalember. Apja és testvére is a szállón lakója. Nem tudták fizetni a lakásuk rezsijét, és szép lassan elvesztették az otthonukat. Megjárták már a hajléktalan szállót is, ahol tizenketten laktak egy szobában. Márciusban kerültek ebbe a biztonságos, családias környezetbe.  Zoli szórólapokat terjeszt, alkalmi munkákat vállal, például statiszta a filmforgatásoknál. Azt hiszem nagyon neki való munka. De van egy álma. A kereskedelemben szeretne elhelyezkedni, egyszerűbben mondva boltos akar lenni. Szeretné elvégezni az OKJ-s vegyi áru és élelmiszerkereskedelmi tanfolyamot, már ha meg lesz rá a pénz. A 70 ezer forint tandíj nagy összeg, de az is lehet, hogy az első szakma tanulása ingyenes és elképzelhető, hogy a munkaügyi központ fizeti. A mosoly még lelkesebb lesz az arcán, amikor arról beszél, hogy milyen lehet reggel bemenni az élelmiszerboltba, ahol jó a hangulat, jó illat van, és köszönnek egymásnak az emberek. Állítja, hogy ő mindig mosollyal és szeretettel fogadná és szolgálná ki a vevőket. Én is úgy gondolom, hogy valóban jó eladó lenne, és szívesen vásárolnának tőle az emberek…    

 

 

 

 

Ez szép, optimista befejezés - gondoltam, és már nem is akartam mást kérdezni. Miért is? Azért, mert rám is jellemző az, ami oly sokunkra? Kerüljük a problémával a mélyebb szembesülést, s az első biztató jelre, vagy a gondok hatás- és látókörünkön kívülre helyezésével, gyorsan odébbállunk?

 

Talán nekem is érdemes lenne elgondolkodnom azon, amit Besenyei György az alapítvány ügyvezetője írt egy helyen?

 

 „A társadalmi szolidaritás olyan eszme, amely a legalapvetőbb morális értékeinket jeleníti meg.

Egy társadalmi rendszeren belül több helyes válasz is lehetséges a fedél nélkül tengődő honfitársaink megsegítésére. Mit gondolunk hajléktalanokról, sztereotípiáink fogságában? Koldusok és alkoholisták, vagy önsorsrontó deviáns emberek, talán csak lusta haszonlesők mindannyian? Az igazi választ tudni sem akarjuk, mert nehéz szembenézni a ténnyel, hogy számtalan ember kerül az utcára, és tengeti nyomorúságos életét úgy, hogy ez nem az ő szabad választása. Nehéz sorsú emberek, akiknek a legkeményebb sors jutott osztályrészül. Akiket a hajléktalanok közül az utcán látunk, csak a jéghegy csúcsát jelentik, túlnyomó többségük láthatatlan. Az utcai lét súlyos nyomot hagy kivetett embertársaink testén, lelkén egyaránt. Segíteni rajtuk igazán csak speciális szakértelemmel, nagy-nagy türelemmel, és nagy elhívatottsággal rendelkező szakemberek képesek. A Hajlék Nélküliek Jövőjéért Alapítvány a szociális segítőmunkában egy eddig még hazánkban ki nem próbált ösvényre lépett, és bízik abban, hogy akadnak majd követői.”

 

 

Igen, én is úgy érzem, ez járható út. De nem csak a hajléktalanoknak, hanem a társadalom többi tagjának is tudnia kellene erről, talán azért, hogy szépen, apró lépésekkel elindulhassanak egymás felé. Talán egyszer a jelenleginél több ember, szervezet érzi úgy, hogy lehet és kell segíteni. Persze, nem haszonért, elismerésért „csak” úgy, emberségből.

 

A Berlini úti átmeneti szállótól nem nagy távolságra van a fényes városközpont, az Andrássy út, a Vörösmarty tér, de a szállólakók számára alig elérhető. Pedig tudják, talán álmodoznak arról, hogy van valahol egy szebb, jobb világ, amelytől őket egy világ választja el. Azért talán még remélik, hogy nem végérvényesen.

 

 

                                                                                                                                Pászti Ágnes

 

 


A Sorsfordító Program új utat nyithat a hajléktalan-ellátásban

A hajléktalanság problémája mint egy örök és megoldhatatlan kérdés van jelen a köztudatban. Érdemes kicsit körüljárni, hogy valóban olyan reménytelen ügyről van-e szó, amelynek nincs megoldása, vagy csak a kollektív és személyes felelősségünk tagadása áll a háttérben, amikor az utcán élők megsegítéséről polemizálunk. "Jaj, szegények! Ez borzalmas! Mégis csak szörnyű! Miért nem tesznek már valamit az illetékesek? Miért kell nekünk ezt a látványt elviselni állandóan? Vigyék már őket valahova! Nem igaz, hogyha akarnának, nem kapnának munkát és szállást valahol!"

Ugye ismerősek ezek a mondatok? Talán mi is mondtuk nemrég, vagy hallottuk polgártársainktól ezeket a türelmetlen, időnként indulattól fűtött mondatokat, és bólintottunk egyetértően. Tényleg, kinek is a dolga, felelőssége a segítségnyújtás? Talán az államé, az önkormányzatoké vagy az egyházaké, esetleg más szervezetek, alapítványok dolga a hajlék nélkül élők megmentése? Őszinte választ csak az általános felelősség és a szakszerű beavatkozás kötelezettségének különválasztásával kaphatunk. Hiszen az általános felelősség mindnyájunké, amelyről mindnyájan hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

A társadalmi szolidaritás olyan eszme, amely a legalapvetőbb morális értékeinket jeleníti meg komplex formában, így erről nem feledkezhetünk meg anélkül, hogy ne veszélyeztetnénk saját egzisztenciánkat is egyben. Egy társadalmi rendszeren belül több helyes válasz is lehetséges a fedél nélkül tengődő honfitársaink megsegítésére. Mit gondolunk hajléktalanokról, sztereotípiáink fogságában? Koldusok és alkoholisták, vagy önsorsrontó deviánsok, talán csak lusta haszonlesők mindannyian? Az igazi választ tudni sem akarjuk, mert nehéz szembenézni a ténnyel, hogy számtalan ember kerül az utcára, és tengeti nyomorúságos életét úgy, hogy ez nem az ő szabad választása. Nehéz sorsú emberek ők, akiknek a legkeményebb sors jutott osztályrészül. Akiket az utcán látunk a hajléktalanok közül, csak a jéghegy csúcsát jelentik, túlnyomó többségük láthatatlan az emberek számára. Az utcai lét súlyos nyomot hagy kivetett embertársaink testén, lelkén egyaránt. Segíteni rajtuk igazán csak speciális szakértelemmel, nagy-nagy türelemmel, és nagy elhívatottsággal rendelkező szakemberek képesek. Tudjuk jól, hogy rendkívül korlátozottak az eszközök melyek rendelkezésre állnak a szociális munkásoknak segítő munkájukban, így jól jön minden támogatás, újabb segítő erőforrás ezen a területen tevékenykedő munkatársaknak.

A Hajlék Nélküliek Jövőjéért Alapítvány a szociális segítőmunkában egy eddig még hazánkban ki nem próbált ösvényre lépett. Kezdeményezi azoknak a társadalmi szereplőknek a bevonását a Sorsfordító Programban, akik sikeresek az élet más területén, például az üzleti, a tudományos életben, avagy a művészet, esetleg a sport világában. Olyan ismert és kevésbé közismert személyiségeket, szakmai csoportokat vonunk be a programba, akik az anyagiakon kívül egyéb erőforrásokkal is rendelkeznek, amelyeket közvetlenül is átadhatnak az általuk patronált családoknak. A hajléktalanok ellátásában nagy tapasztalatot szerzett intézmények bevonásával, együttműködve munkatársaikkal veszünk részt e bonyolult és nagy felelősséggel járó munkafolyamatban.
A mentális támogatás kiemelt területe az új re-integrációs programnak, mivel a lelki folyamatok torzulása szinte elkerülhetetlen egy olyan mély és elhúzódó krízis után, amelyet a család hajléktalansága okozott. Támogató tevékenységünkbe szupervízorok és terapeuták is bekapcsolódnak. Az általunk megkeresett intézményekben nagyfokú nyitottságot és együttműködő készséget tapasztaltunk annak ellenére, hogy Magyarországon még a mindennapi gyakorlatban szokatlan, közös szakmai működési formára tettünk javaslatot.
A család minden tagja számára a talpra álláshoz nagyon fontos a közös és egyéni célok megtalálása, a jövőbe vetett hit. Tartósan segíteni csak azokon lehetséges, akik motiváltak, és éppen ezért igénylik sorsuk változását. Sokan beletörődnek a sivár, reménytelen életükbe, de akiknek gyerekeik vannak, azok sokkal nagyobb erőt képesek mozgósítani a kitörésre. A deprivált (érdekérvényesítő képességét nagyrészt elvesztett) családokat tartósan megtartani önálló funkciójukban csak hosszú utógondozási folyamattal lehetséges. Éppen ennek a támogatási formának a megfelelő kiépültsége hiányzik talán a legjobban a meglévő intézmény-struktúrából. A családok társadalmi újra beilleszkedésének folyamata rendkívüli nehézségek elé állítja a családtagokat és minden közreműködő szakembert.

Ennek a bonyolult folyamatnak a szervezését és feltételeinek biztosítását vállalja a Sorsfordító Program. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez egy lassú folyamat, bár a rászorulók azonnali segítséget várnak, mert a tél kegyetlen hideget hoz, és ma este is enni kell adni a gyerekeknek. De a munkát el kell végeznünk, és ez türelmet kíván mindnyájunktól. A változtatás felelőssége közös, de a szociális szakma kiemelt feladata és eltökélt szándéka kell legyen a nyitás a legszélesebb társadalmi nyilvánosság felé, mert csak így növelhető az erőforrás a legelesettebbek védelmére. Mi civil szervezetek abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy ezt a kapcsolatot létrehozhatjuk ezen társadalmi szereplők között, amelyhez bizalmat és megértést kérünk mindenkitől, akár van, akár nincs fedél a feje fölött.

Besenyei György
ügyvezető
Hajlék Nélküliek Jövőjéért Alapítvány



Vissza az előző oldalra >