Velük, vagy nélkülük...értük, vagy ellenük?


A kora középkor híres mondata, hogy "a városi levegő szabaddá tesz", úgy ivódott be a tudatunkba, mint a feudális kötöttségektől való megszabadulás jelmondata. Valójában sokkal többről és általánosabb szabadságeszméről van szó, amelyet a városlakók közössége alakított ki az évszázadok folyamán. Ennek a szabadságnak az intézményesülése megjelenik a demokratikus intézményrendszerben, városi önkormányzat, önigazgatás, önadózás stb., másrészt megjelenik a közösségi terek szabályozott használatában, demokratikus voltában (Agora). Amióta a várost "a mai fogalmaink" szerint funkcionális működésében ismerjük, azóta ezeken a közösségi tereken helye van a szegényeknek, elesetteknek, rászorulóknak is. Itt kapcsolódhatnak be a városlakók mindennapi életébe, kérhetnek segítséget, vagy nyújthatnak szolgáltatást. A zenéléstől a cipőpucoláson át, a szélvédő mosásig sokszor olcsó, olykor ingyenes szolgáltatást biztosítanak a városban közlekedőknek. Ők azok, akik mindig készen állnak, hogy olcsó alkalmi munkával dolgozzanak az építkezéseken, tevékenykedjenek a kertekben. Ők azok, akik szorgos hangyaként - sokszor láthatatlanul - eltakarítják a város hulladékát.
A városi polgárok tudatában keveredik a hajléktalan és a koldus, illetve az alkoholista fogalma. Szívesen veszik egy kalap alá őket, evvel mintegy öntudatlanul szabadulva a felelősségtől, amelyet a városi közösségi lét terhelt rájuk, a hajlék nélküli embertársaik kapcsán, akik fedél nélkül élnek közöttünk. A közösségi tereken való jelenlét a szegények számára alapvetően a megélhetés forrását jelentik. Életbemaradásuk feltétele, hogy szolidaritást csikarjanak ki a polgárokból. Olykor kellemetlen nekünk szembesülni a nyomornak ilyen markáns megjelenésével. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat e nyomasztó látványtól. Mikor azt kérjük a város vezetőitől, hogy szabadítsanak meg minket ettől az ingertől, akkor gyakorlatilag a hajléktalanok legfontosabb eszközét akarjuk elvenni a szolidaritás kivívásáért folytatott küzdelmükben, mely a fennmaradásukat szolgálja, azaz a nyilvánosságot.
Az a városlakó, akinek nincsen bejelentett szállása, állandó lakhelye, attól még rendelkezik azokkal a jogokkal, mint azok az embertársai, akiknek biztonságos, kényelmes otthona van. A körülményekből adódóan viszont messze nem rendelkezik azokkal a lehetőségekkel, melyekkel azok tudnak élni, akik nem hajléktalanok. Ők nem részesülnek a város kulturális, egészségügyi, szociális javainak jórészéből. Azok a szolgáltatások, amelyeket a közterületen élők nem kapnak meg, nem kapják meg a külföldi turisták és a vidéki látogatók, vagy a városi csellengők sem. Például: WC-használat, fürdés, olcsó étkezés, pihenési lehetőségek.
Ki vannak rekesztve a társadalmi élet szinte minden területéről, egyedül a közterek azok, ahol megélhetik nembeliségük, azaz emberi létük sajátságos élményét, a közösséget. Ez a közösségi élmény persze több kudarcot hoz, mint örömöt és sikert, ennek ellenére nélkülözhetetlen a személyiség megőrzésében. A lenézés és megvetés, melynek tárgyaivá válnak ezeken a helyeken nagy ritkán párosul a megértéssel és támogatással, amelyek mégiscsak kapcsolódási pontok a társadalomhoz. A hajléktalanná vált emberek mindennapos élménye az az üzenet a többségtől, hogy ők feleslegesek és értéktelenek. A megalázottság érzése kompenzációra készteti a hajléktalan embert, aki gyakran rezignálttá és közömbössé válik saját sorsa iránt, vagy ritkábban agresszív és tolakodó lesz.
Azok az elképzelések, amelyek szerint a hajléktalanokat egyszerűen el kell távolítani a közterületekről, a felelősség elhárításából, a bűntudatból fakadnak. A hajléktalanok jelenlétéből adódó sérelmeink személyesek, de a megoldást, a felelősségét az intézményrendszerre hárítjuk. Kizárólag az államtól, a város vezetésétől várjuk a probléma megoldását. Valójában a nyomasztó érzéstől, a kellemetlenségtől szeretnénk gyorsan szabadulni, és nem az állapot megváltoztatása a fő motivációnk. Az utcán élő hajléktalanok növekvő száma (Budapesten kb. 8-10.000 ember él az utcán és az erdőszéleken, kb. ugyanennyi a hajléktalanellátó intézményekben) jól tükrözi az ellátó rendszerek működésének gyengeségét. A szociális háló és az egészségügyi ellátó rendszer, de a jogrendszer működésének zavara is befolyással van a fedél nélkül élők létszámára. A megoldás, akárcsak az okok szerteágazóak és bonyolultak. A látvány megváltoztatása nem hoz tartalmi változást a város életében. Az átlagember szeret egyszerűsíteni a hajléktalanság kérdésében is, gyakran összekeverik az okot az okozattal. Az utcán alkoholt fogyasztó hajléktalant érdemtelennek tartják a segítségre, hiszen "ő tehet róla, azért él az utcán, mert iszik...miért nem megy el inkább dolgozni?!". Az ujjal mutogatás helyett egy újfajta polgári tudatosság kibontakozásának jött el az ideje, amikor egyének, kisebb-nagyobb közösségek önálló kezdeményezésének, szolidaritás vállalásának erőforrását - hajléktalanellátásban jártas professzionális szervezetek közbeiktatásával - kell mozgósítanunk. Hatékonyan segíteni hajléktalanná vált polgártársainkon nem könnyű feladat. Budapesten elegendő számmal állnak rendelkezésre állami, önkormányzati, alapítványi szervezetek, amelyek kellő szakmai tudással rendelkeznek, de megfelelő erőforrás hiányában nem képesek megfelelni sem a városi közösségek, sem az ellátottak elvárásainak. Mivel Budapest nem csak egy lakóközösség, hanem az ország fővárosa is egyben, így a felelősség kiterjed az egész ország lakosságára is, hiszen a hajléktalan emberek nagyobb része, akik Budapest utcáin élnek vidékről vándorolnak ide a megélhetésük és jobb sorsuk reményében. Fontos, hogy ne felejtsük el, hogy ezek az emberek - akiknek a sorsa jelenleg a hajléktalanság - a társadalom egyenjogú tagjai, a sorsukról dönteni az ő megkérdezésük nélkül saját normáink megszegését jelenti. A hajléktalanság csökkentése a társadalom érdekeit is szolgálja azáltal, hogy eltartottakból eltartókká válnak.

Besenyei György



Vissza az előző oldalra >